Egycsilliárd érv van, ami miatt a kávét inni, ízlelgetni, kortyolgatni, szürcsölni, lefetyelni, kóstolgatni, fölötte elmerengni és attól függővé válni, kötelező. Szerintem külön kutató csapatok verbuválódnak kizárólag azért, hogy kitalált, már már légből kapott érveknek tudományos alapot biztosítsanak.

Mai egyik kedvencem, hogy a kávéivók körében a Harvard Egyetem vizsgálatai szerint 20%-kal csökkent a depresszióra hajlamos egyedek száma. Ezen felbuzdulva a finn kutatók tovább boncolva a kérdést bebizonyították, hogy az öngyilkosság is alacsonyabb a kávékultúra oltárán áldozatot bemutatók között. Ami teljesen érthető, hiszen hogyan gondolhatna bárki élete utolsó óráira, amikor fanyar, de édesen krémes espressoja után 10 perccel,  szíve hevesen dobogni kezd és testét megtöltve élettel a tettrekészség vágya zúdul be érhálózatába. 

Egyetlen objektív adat olvasható a cikkekben, hogy mindez napi négy csésze kávé elfogyasztásától mutatható ki. Ahhoz, hogy ne akarj véget vetni egy ajándéknak, aminek az élet lehetősége a neve és egy világot átölelő optimista mosoly legyen bohócarcodon a depresszió helyett, ugye nem nagy áldozat napi négy kényeztetően finom, meleg kávé, ami nem több, mint maximum 40 szerelemmel eltöltött perc. Sokan pont ezt a szösszenetnyi időt szánják arra, hogy egyedül, elmélázva, a kávéjukba kicsit belebambulva, önmaguk lényével összefonódva egyedül lehessenek. Kinek a béke szigetén egyedüllét, kinek társaság a kávé. A lényeg, hogy négy darab után már gyógyít, ha tudat alatt is, de optimizmusra, életszeretetre csábít.

Tűzzetek új zászlót házatok falaira: Kávézz, ne háborúzz!