Ki az, aki azzal áltatja magát, ha kávét iszik csak a fekete, forró, sűrű, méztömény cseppek csorognak le a torkán? Ki az, aki nem beszélget néha csukott szemmel a csészéjével?
A kávézás olyan, mint egy szenvedélyes izgalmas minden sejtjében vakon szerelmes kapcsolat. Teheted jóvá, sok kísérlet után akár válhat tökéletessé, de alapvetően mindig más. Nincs két egyforma perc, nincs két egyforma csésze.
Amikor már a testem ébredne, de a tollaival ránehezedő takaróm még altatja, néha arra vágyom burkoljon be egy csésze kávé gőze. A csészéből útra kelve, engem átölelve ébresszen. Lágyan, csak az illat tartson karjaiban, járja körbe testem, vonjon köré egy finom páraburkot és hagyjon lélegezni, ebből az illatvárból építkezve, hagyjon csigalassan észhez térni. Aztán, mint az angyalok kelyhe apró szárnyakon érkezzen kiscsészém kezembe. Érintsen olyan lágyan a testmeleg porcelán, ahogy az álom és valóság határán a gondolat táncot jár.
Ha türelmével kivárta, csókoljon szenvedéllyel és a számban lágyan mutassa meg aznap üzen e valamit a világnak. Szétfolyó habjával kényeztesse lelkem, sötét erejével birtokolja testem. Hasson, érezze minden sejtem! Akarja, hogy keljek és akarja, hogy a napom neki köszönhetően legyen több mint tökéletes.
Álmos pilláim még nem képesek mozogni, de agyamban már egy űrsikló sebességével dolgozik, aki egyedül él, hogy tudná ezt átélni?
Most ébredezek és kávéért könyörgöm, pont úgy ahogy elképzeltem...
